1.Rész

1.Rész   Louis

Képzelj el egy boldog családot. Megvan? Például amint éppen a karácsonya körül szaladgál nevetve egy kislány az öccsével és a szüleivel.

Ezután egy szomorú családot. 

 Megvan? Például amint éppen a kislány és a kisfiú az anyukájával és egy férfival játszik. Miközben az apukájuk teljesen máshol van. Teljesen más emberekkel. Most már az új családjával szaladgál nevetgélve a karácsonyfa körül.

Valószínűleg én soha többet nem fogom újra átélni azt, hogy újból egy család leszünk. Főleg ebben a helyzetben.

Teljesen átlagos nap volt a mai, anyának segítettem a boltban, felakasztottam egy kabátot, majd szóltam neki, hogy elmegyek kávéért.

Szerencsére anya boltja egy elég ismert helyen van, nagyon közel van minden. 

-Szia Lili! -intett egy nő.

-Szia! -vettem le a szemüvegem, hátha felismerem, de nem. 

-Kate vagyok...-vette le ő is egy pillanatra a napszemüveget.

-Jaa, bocsi, csak a szemüveg...-mondtam zavartan. 

-Semmi gond -mosolygott- Anyukád bent van? Éppen hozzátok tartottam, kéne egy táska, de nem tudom milyet is akarok, gondoltam ő segíthetne.

-Persze, bent van. -bólintottam. 

-Te vissza mész? Mert akkor megvárlak. 

-Rendben, köszi. -siettem be a kávézóba.

Pár perc múlva már vissza felé sétáltunk.

-Szia Kate! -ölelte át anya.

Én úgy döntöttem, hogy haza megyek, elköszöntem tőlük és kiléptem London forgalmas utcájára. Ez az, amit még mindig nem sikerült megszoknom.

Utálok itt buszozni, állandóan tömve van, viszont az a szerencse, hogy egy megállónyit kell csak menni, azt pedig, ha nem vagyok fáradt sétálva teszem meg. 

Nem volt otthon senki, amint ledőltem a kanapéra, csörgött a telefonom. Anya hívott, hogy el kéne mennem a húgomért az óvodába. Felpattantam, felvettem a cipőmet, bedobtam a kocsiba a táskámat és elindultam.

Tudtam, hogy anya nagyon le fog szidni, hogy nem a saját kocsimmal mentem, de nem akartam bajlódni a gyerek üléssel és bármennyire nem bízik bennem, tudok vezetni, az tény mondjuk, hogy az enyémet könnyebben.

Éppen leparkoltam, amikor óriási ütést éreztem. 

Káromkodva szálltam ki és idegesen néztem a mögöttem álló autóra. 

-Bocsi, nagyon sajnálom! -sétált felém a fiú.

Nem foglalkozva vele néztem meg, hogy mennyire látszik. Nem tudom hogy lehetek ennyire szerencsés, de csak egy pici horpadás lett rajta, azt hittem szinte leszakadt a hátulja.

Sóhajtva álltam fel, amikor vakut láttam villanni. Esküszöm, az volt! De mégis honnan? Annyira megijedtem, hogy képzelődök?

-Semmi gond...-néztem rá nyugodtabban.

-Csak tökre elbambultam, meg amúgy azt hittem nem állsz meg, szóval te is hibás vagy, mert nem voltál egyértelmű! -mutogatott. 

-Én? -kérdeztem dühösen -Már bocs, de kellett volna hagynod egy kis helyet a kocsi között, én tök egyértelműen beálltam.

-Jó, a lényeg, hogy nem komoly. Írjunk papírt vagy valamit? Kifizessem a javíttatást? -ajánlotta fel.

-Hát, ha már te jöttél nekem...-gondolkoztam el.

Csörgött a telefonom, anya volt az ismét. 

-Hol vagy? Most hívott az óvónő, hogy még mindig nem mentél érte, történt valami? 

-Szia! Dehogyis, éppen most parkoltam le, minden oké. -nyugtattam meg. 

-Melyik kocsival mentél? 

-Hat, a tiéddel, de azért, mert siettem és most is sietnék, szóval...-próbáltam lerázni, mert meg megkellet beszélnem a sráccal ezt az egészet. 

Anya idegesen letette. 

-Bocsánat, szóval, akkor megoldható lenne? -kérdeztem.

-Aha, de még ma kéne, mert én nem leszek itthon utána pár napig és ahogy hallom, nem is a te kocsid. 

Na, kösz. Még párszor nem akar valaki emlékeztetni? Megmondtam neki, hogy mindjárt jövök, ő is egyébként ugyanabba a csoportba ment, amelyikbe én. 

A húgom mellettem sétálva mesélte, hogy ma milyen ajándékot készített anya szülinapjára. Észre sem vette, hogy a kocsival mi történt, beraktam az ülésbe és lehúztam az ablakot. A kocsinak dőlve vártam, hogy vissza jöjjön a fiú, pár perc múlva meg is pillantottam, egy kislányt fogva  sétált a kocsi felé.

-Szija! -mosolygott rám a szőke lány. 

-Szia! -mosolyogtam vissza rá.

-Na, szóval van egy szerelő ismerősöm, felhívtam és most eltudunk hozza menni. 

-Oké, de addig hova rakom? -mutattam a kocsiban ülő húgomra. 

-És én szerinted? Amúgy gondolom várni kell, keresünk valami játszóteret a közelben. 

-Oké, de akkor mehetünk? -sürgettem. 

Ő csak bólintott és beültek. 

-Figyelj, most még nem haza megyünk, hanem egy nagyon érdekes helyre, de anyának erről egy szót se, rendben? -néztem hátra, miközben bekötöttem magamat. 

-De hova? -nézett rám nagy szemekkel.

-Majd megtudod! 

Egész hamar oda is értünk, beálltam egy garázsba, beszéltünk a férfival, elmondta, hogy mennyi idő és hogy mennyibe fog kerülni.

Felemeltem Sophie-t és úgy sétáltam Louis mellett, és nem, még mindig nem mondta el a nevét, csak így szólította a szerelő.

-Egyébként Louis Tomlinson a nevem. -nézett rám röhögve és nyújtotta a kezét.

-Lili Miller! -fogtam meg.

-Nem angol vagy, ugye? -nézett furcsán.

-Magyar vagyok. -világosítottam fel.

-Tudtam! Mert a kocsi... meg olyan ismerős voltál! -magyarázkodott. 

-Mi van a kocsival? -kérdeztem.

-Hát, olyan...nem tudom?! Mármint, itt a legtöbb embernek nem ilyen kocsija van, hanem kisebb és nem ilyen márkás.

Igazán tapintatos srác ez a Louis, tényleg.

Inkább tereltem a témát, mert nehogy már egy idegennel beszéljem meg a családom anyagi hátterét.

-Tudtad, hogy a húgod ugyanabba a csoportba jár, amelyikbe az enyém? -kérdezte mosolyogva.

-Igen, az előbb jöttem rá. 

A kocsi 5 körül lett kész, addig Louisal mindenféléről beszéltünk, meg is adta a telefonszámát, elkérte az enyémet is. Néha úgy éreztem, hogy kicsit őrült, elég sokat beszélt, nagyon lefárasztott.

Azt mondta, hogy felfog hívni, mert be akar mutatni a barátnőjének. Na, most ez célzás volt, hogy ne másszak rá? Őszintén nekem nem tetszett, inkább én éreztem néha úgy, hogy valamit nagyon akar tőlem.